Mindannyiunk új ruhája

    Mindannyiunk új ruhája

    SHARE

    Néhány héttel ezelőtt a Kritiq egyik olvasója/ írója felvetette a hagyományos társadalmi értékrend válságának problémáját. Ehhez szeretnék most én is néhány gondolatot hozzáfűzni.

    A hagyományos értékek válsága és fokozatos bomlása a tizenkilencedik század végén kezdődött el, amikor Friedrich Nietzsche német gondolkodó elkezdte közzétenni forradalmian új gondolatait, elméleteit, amelyek később akkora hatással voltak a társadalomra, hogy egy teljesen új gondolkodásmód és életstílus kialakulásához vezettek. A huszadik század előtti európai társadalomban a Biblia által felállított értékrend volt a mérce, amely olyan mértékű hatást gyakorolt az emberekre, hogy évszázadokon át a társadalom rendíthetetlen alapköve volt. Szinte senki sem merte megkérdőjelezni, hogy a szerénység, becsület, az embertárs iránti tisztelet és egyéb hasonló értékek a kezdetektől léteztek, és mindig is létezni fognak, mert egy jól megalapozott értékrend nélkül a társadalom nem létezhet. Amikor ez a meggyőződés már-már egységessé vált, akkor jött Nietzsche, és elmondta, hogy mindaz, amit az értékekről eddig gondoltunk nincs rendjén.

    A hatalom akarása című könyvében Nietzsche hevesen támadja a vallást, az egyházat és a morált, egyszóval az objektív értékrendet. Azért nevezem objektív értékrendnek, mert egy felsőbb intézmény, hatalom állította fel ezt az értékrendet, amely minden ember számára egységes volt. Nietzsche véleménye szerint ezt helyettesíteni kell „az énbe vetett hittel”, vagyis a szubjektív értékrenddel. Ennek lényege, hogy minden ember saját értékrendet épít fel.

    Mindezt rávetítve a mai társadalomra elmondhatjuk, hogy azért teszi a ruha az embert, mert például aki egy pozitív képet akar kialakítani magáról, az nyilvánvalóan a legláthatóbb elemekre fekteti a hangsúlyt, a ruhára, az autóra, a házra vagy egyéb személyes tárgyára. Az ilyen emberek számára a legszembetűnőbb tárgyak jelentik a legfelsőbb értékeket saját megítélésük szerint. A demokrácia és a liberalizmus lehetővé tette az egyén gátlástalan fejlődését és a szabad életmódot, így alakult ki ez a ma már általánossá vált tendencia, hogy mindenki azt hiszi magáról, hogy bármit megtehet, hiszen a saját értékrendje mindenkiét felülmúlja. Ez lenne, hát, a szubjektív értékrend, bár nem vagyok biztos benne, hogy az ilyesmit értékrendnek lehet nevezni…

    Eszmefuttatásomat Bartis Attila gondolatával zárom: „Annyi történt, hogy beteljesedett a demokratikus vágy: bárkiről kép készülhessen. Ami jó és igazságos. Csak épp azzal nem számolt senki, hogy ha bárkiről készülhet kép, akkor a kép is pont annyira feledhető lesz, mint az ember. A fényképezés története egy kicsit olyanra sikerült, mint az alumínium története. Aligha jut ma eszébe bárkinek is, miközben kicsomagolja a grillcsirkét, hogy az alufólia, amit kidobott, alig kétszáz esztendeje még drágább volt az aranynál.” A fényképezés és az alumínium történetéhez hasonlóan, a valódi, tradicionális emberi értékek is valamikor értékesebbek voltak az aranynál, azonban ma már feledhetővé váltak. De talán még eljön az idő, amikor majd nagyvonalúan összegyűrjük a szubjektív értékrendet, és kidobjuk a szemétbe…

    Háziolvasmány

    – Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002.
    – Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma. Magvető Kiadó, Budapest, 2019.

     

    Szakács Szabolcs-Lehel