Ghonzó: A Jobbik színe és fonákja

    Ghonzó: A Jobbik színe és fonákja

    SHARE

    Nem az a baj, hogy a Jobbik elnöke, Vona Gábor a Spinoza-házban vendégeskedett, hanem az, hogy ezzel az egész fordulatával veszélybe sodorja a nemzeti megbékélés minimumát is. Ugyanis hiteltelen.

    Miért is lenne az? A választ maga Vona Gábor adta meg, pont ott, a Spinoza-házban: az elnök úr ugyanis akképp fejezte ki magát, mintegy megmagyarázva, hogy mit is keres az őt eddig gyűlölő tábor szellemi sasfészkében, hogy ügynökként dolgozva megtanulta: eladni egy árut, egy terméket elsősorban bizalmat feltételez.

    Nos, csak nekem szúrja a szemem, hogy a szélsőjobboldaltól a radikális baloldalig terjedő – a zsidó csak ad és vesz, kereskedik – toposz kínos magyarázatával szolgált a párt azon elnöke, aki épp azt hangsúlyozza, ő is, pártja is elhagyta a zsidóellenességét. Itt vagyunk, ecce homo, tessék minket elfogadni. Ha nem megy, sebaj, elég, ha ránk szavaznak.

    Ezen túlmenően: milyen bocsánatkérés lenne az, ami deklaráltan üzleti alapú érdekekből fakad? Megmondom, mert egyszerű a válasz: a vadkeleti vadkapitalista tőke morálfelzabáló válasza.

    És ilyenné lett Magyarország, ilyenné lett a közéletünk, hogy a morált és minden erkölcsiséget maga oldalára állító neoliberális jellegű vadkapitalizmus kitermeli azt a figurát, akinek igazat adnak olyan marxisták, mint Heller Ágnes.

    Skizofrén? Igen, az.

    Gusztustalan? Igen, az!

    És ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik ott kezdődik, hogy Vona Gábor annyira nem érti, hogy a magyar nemzeti (?) népi(?) (jobb híján használt fogalmak, ezért a kérdőjel mögöttük) megbékéléshez nem elég a látványos önmarcangolós többet soha, nem, nem soha nem fog előfordulni, hogy a zsidókból szappant poénon röhögjünk meg a nincs is már meg a gárdamellényem típusú gyötrelmes bevallások, hanem a partner megválasztása is nagyon fontos.

    Vona Gábor a Spinoza-házban ugyanis nem a liberális, és nota bene: nem a zsidó értelmiséggel kívánt megbékélni, hanem azokkal, akik a legtöbbet ártottak a magyar zsidóságnak (és a liberális gondolkodásnak) az 1990 utáni korszakban.

    Azzal a réteggel óhajtott párbeszédet kezdeményezni, amelyik zsidóságát csakis politikai fegyverként használta az elmúlt közel három évtizedben, miközben szokásaiban, életvitelében soha semmi „zsidós” nem volt. A zsinagóga számukra műemlék, a judaizmus érdekes kulturális hagyaték, de ettől még lehet szombaton a sajtónak nyilatkozni, ugye?

    Azzal a Rangos Katalinnal diskurált, aki elemi és fontos részecskéje volt annak a gépezetnek, amely a honi magyar sajtó őrzőkutya szerepének átformálásba már 1990-ben belekezdett, és sikerrel is hajtotta végre e műveletet, a mainstream médiát a mindenkori balliberális elit szolgálatába állítva. Ennek a gépezetnek másik arca az az író, aki most Vonáról farag prózát, hátha így könnyebben a szívükbe zárják azok a belpesti zsidó nénik, akik még emlékeznek a deportálásokra, holokausztra.

    Azokkal a honi zsidó vezetőkkel akar ő párbeszédet, akik némán asszisztáltak Zoltai Gusztáv egykori munkásőr 1990 utáni közéleti ámokfutásához, aki a balliberális elit korrupciós ügyeinek eltussolásáért csak akkor dolgozott többet, ha a honi zsidóságnak kellett károkat okozni.

    És annak a liberális körnek gazsulált Gabykánk, amelyik 1994-ben szó nélkül bútorozott össze a kommunista diktatúra utódpártjával, holott négy évvel korábban ők voltak a leghangosabb antikommunisták – a Jobbik talán innen leste el mestertervét? (Lásd még, SZDSZ kampánya 1990!)

    És ez még mindig a kisebbik baj!

    A nagyobbik gond az, hogy vannak bizony olyan jobbikosok (leginkább egykori jobbikosok!), olyan egykori szélsőjobbosok, akik saját egyéni életútjuk során valóban megjárták a Canossát, szembenéztek egykori önmagukkal. Az ő hitelük is kockán forog, ugyanis Vonáékról előbb utóbb lehull az álarc, és akkor sajnos mindannyian ismét az „ezekben nem lehet bízni, mind nácik” című opusszal találjuk szemben magunkat. Szegedi Csanád mesélhetne erről, nem is keveset!

    Ennek a felelősségét Vona Gábor nem vállalja. Nem is vállalhatja, mert nem látja át. Ahogy Köves Slomóval is Hanuka ünnepén akart haverkodni, mintegy bocsánatkérésképp, nem tudván arról, hogy a zsidóknál a Jom Kippur és a Ros Hasana talán alkalmasabb időpont lenne egy ilyesmihez.

    Miért is tudná?

    Nem a zsidókat akarja megérteni, megismerni. A szavazatuk kell. Hogy kormányfő legyen a lelkem. Ezért ment üzleti szellemétől megáldva a spinoza-házba, hogy ott lelkekkel kereskedjen, mert Vona zsidóságról alkotott képe nem változott. Pedig Bibó sorai érvényesek: 

    “Antiszemita alatt nem kell mindenkit értenünk, aki nem szereti a zsidókat, de nem elég azokat érteni, akik a zsidók ellen uszítanak vagy a zsidókat üldözik; hanem azokat kell értenünk, akikben a zsidók különböző veszedelmes tulajdonságairól, mohó és csaló vagyonszerzéséről, erkölcstelen és politikailag destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra való hajlandóságáról egy összefüggő kép alakult ki és rögződött meg. Az antiszemita ebben az értelemben egyaránt lehet becsületes és aljas, lehet szelíd és lehet kegyetlen, lehet ártatlan és lehet bűnös: lényege az, hogy olyan ember s az embereknek olyan csoportja, amely a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában.”

    P.S.: A zsidó-magyar, vagy, ha úgy tetszik magyar-zsidó párbeszédnek volt egy nagyon is kellemes és akár távolba mutató példája, ami megmaradt az antológiáink irodalmában: Németh László és Papp Károly levelezései. Tessenek figyelmesen elolvasni! Bővebben ITT!

    Ghonzó

    Kritiq.eu