Gumibotra tűzött katalán álmok

    Gumibotra tűzött katalán álmok

    SHARE

    Aligha volt kétséges a híreket követő emberek számára, hogy Spanyolország nem lesz békés terep ezen az októberi elejei vasárnapon. A katalánok ugyanis, dacára a spanyol rosszallásnak és keresztbetevésnek, csak kiírták a népszavazást mára, azon egy kérdés szerepelt, akarják, hogy Katalónia független állam legyen. És igen, úgy néz ki, a katalánok akarják.

    Sőt, aki eddig szkeptikus volt, esetleg maradt volna a spanyol állam keretén belül, az is elgondolkozhat a mai nap után, ugyanis a központi spanyol kormány, azaz Bukarest Madrid mindent elkövetett, hogy a katalánok ne akarjanak velük egy háztartásban élni tovább. Tankönyvszerűen léptek meg rosszabbnál rosszabb lépéseket, adtak sematikus és hatalmi arroganciától telt válaszokat egy még fel sem tett kérdésre.

    Mára pedig a katalánok, ha a csatájukat – népszavazás – nem is, de a háborújukat mindenképp megnyerték, ugyanis a világ médiája tele van a képekkel, videókkal, ahol spanyol rendőrük hajuktól fogva ráncigálnak ki a szavazóhelyiségekből embereket, csakhogy azok ne adhassák le voksukat. Mert alkotmányellenes. Ugyan, legyintünk mi, erdélyi magyarok, akik ismerjük már az alkotmány első cikkelyére vonatkozó hivatkozást.

    A spanyol kormány aztán mindent elkövetett, hogy megakadályozza a népszavazás megtartását, szavazólapokat koboztak el, jogászokat zártak be, a népszavazás lebonyolításáért felelős, ún. szindikátus tagjait napi 12 ezer eurós büntetéssel kényszerítették, hogy tegyenek egy lépést hátra, a szavazatszámláló szoftverüket lelőtték, ma reggelre pedig rohamrendőrök szállták meg a szavazóhelyiségeket, hogy meggátolják a katalánokat az urnákhoz való eljutásban. És még így is, a szavazóhelyiségek 73% lábra állt, és működött, volt olyan, ahonnan elkergették a rendőröket, majd újra berendezték a szavazóhelyiséget a derék katalánok.

    Európa pedig hallgat. Az az Európa, és azok az intézmények, amelyek nap mint nap hangosan emlegetik az emberi méltóságot, ha a ki tudja honnan érkező migránsok kerülnek szóba. Mintha a balkáni háború kirobbanásának előestéjét élnénk újra, hadd okuljanak a fiatalok, akik akkor még nem éltek. Ugye akkor is tudta egész Nyugat-Európa, hogy itt háború volt/lesz/van, de amíg a szerbek le nem radírozták Vukorvárt a térképről, a benne lakó pár tízezernyi horváttal együtt, addig alig tettek valamit a háború megfékezésére, de ez nem baj, mert utána sem álltak neki kapkodni.

    Így vagyunk most is: az uniós emberjogi intézmények a három majom szerepét vették fel, nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek. Igaz, ez utóbbi néha megtörik, mint pl. Guy Verhofstadt liberális képviselő azt a se nem hús, se nem hal nyilatkozatot préselte ki magából, hogy nem szép a rendőri erőszak, de azért a népszavazás is alkotmányellenes, valamint felszólította a feleket – ki nem találják mire – az örök kommunikációs panel következik, hölgyeim és uraim, tádááám: PÁRBESZÉD. Ez az, amit mindig javasolnak, amikor állást kéne egyértelműen foglalni, le sem szarva azt a tényt, hogy hajától ráncigált néppel nehéz párbeszédet folytatni.

    Mindenesetre aligha túlzás az a kijelentés, hogy Spanyolország a polgárháború szélére sodródott, legalábbis a katalán ETA már megalakult valamelyik pincében, Belfastról pedig hamarosan Barcelona juthat majd eszünkbe, ha nem vigyázunk. És nem, amint látható nem vigyázunk.

    Idehaza sincs okunk sok-sok örömre: Romániában, abban az országban, ahol a központosított hatalom leépítése létkérdés valószínűleg bizonytalan időre elnapolódik. Külön szomorú, hogy önmagukat az autonómia élharcosainak tartók lényeges tömege most leplezetlen örömmel szurkol a katalánoknak, elfeledve azt, hogy a román állam autonómiaellenes félelme mindig is arra épült, hogy „előbb autonómia, utána elszakadás”, és az autonómisták mindig is arról beszéltek, hogy székelyföld autonómiája csakis Románián belül valósulhat meg.

    Hát tessék, itt van előttünk a példa: Katalónia olyan fokú autonómiát élvezett, amiről mi székelyek még eddig nem is álmodtunk, de most az elszakadás útját választotta, mintegy bizonyítva a szélesebb román közvéleménynek, hogy az etnikai alapú autonómival Románia közepén vigyázni kell, sőt, lehetőleg semmilyen formában nem szabad hagyni.

    Így állunk most, és a katalán események különböző politikai lecsapódásai, az összeurópai némaság, és a spanyol kormány erőszakossága több kérdést vet fel, mint Katalónia egy főre jutó GDP-je, pedig az sem kevés.

    Ghonzó