Hidegen fújnak a szelek Székelyföld felett

    Hidegen fújnak a szelek Székelyföld felett

    SHARE
    Magyarózd, Maros megye, a Pekry kastély

    Ránk jár a rúd mostanság – mondja nekem az amúgy halk szavú, székely falucskában élő értelmiségi barátom.

    Csodálkoztam is, hiszen a regénybeli falusi értelmiség megjelenítője, soha nem panaszkodik, annál többet dolgozik, így aztán rákérdeztem, persze nem mintha nem tudnám, hogy mire gondol, de azért csak na… A domboldalban meghúzódó kis falusi házaink konyhájában mindig súlya volt az asztalra könyöklő szavaknak, nem illik elmenni mellettük szó nélkül.

    Aztán lassan, komótosan, ahogy felénk szokás beindul a beszélgetés, már-már egymás szavába vágva soroljuk az elmúlt esztendő furcsaságait.

    Székely terroristákat talált magának Bukarest,

    szakértői kormány alakult, amelyik Erdély két, magyar ajkú és nemzetközi szinten is jegyzett főépítészét kirúgta, helyükre románok jöttek, akiket a szakma sem ismer, nemhogy mi.

    A mezőgazdasági támogatások kifizetése késik, az angol riporterek Maros-menti legényeket fizetnek le, hogy eljátsszák a román fegyverkereskedőt a brit nézők hüledezését kivívva, a csíksomlyói búcsú UNESCO-védelem alá helyezése iránti kérelmet még Kelemen Hunor indította el annó, amikor kulturális miniszter volt, az új szakértői kormány pedig most minden eszközzel akadályozza a folyamatot. „Csemerkednek ezek, megint csemerkednek velünk” – állapítjuk meg sommásan.

    És persze az elvándorlás. Örök téma ez mifelénk, legkevesebb harminc éve vagyok szemtanúja annak, ahogy mennek, és mennek, ki így, ki úgy, s mégis, még mindig vagyunk, bár megroppant ugye karunk ereje, de nem nyugszunk bele – csapunk a sokat látott konyhaasztalra. Meg is állapítjuk, amíg úgy végződnek eszmecseréink, hogy az asztal lapja bánja, addig baj nincs, csak probléma, de azokat megoldjuk.

    A felhős évszakokat, a rendszeres frontátvonulásokat megszoktuk,

    hozzáidomultunk, mint kalap a bojtár fejéhez. Tudjuk, olyan lett vidékünk, mint egy pályaudvar, átutaznak itt tatárok, törökök, de mi voltunk, vagyunk ebből kifolyólag logikusan következik, hogy lennünk is kell. Mert élnünk és halnunk kell itt – tromfol Lőrinc bácsi.

    Amit nehéz megszokni, és nem is lehet, az a ború, ami Magyarország felől jön. Mintha ott is túl jók lennénk bűnbaknak, újabban egyre többször találnak meg minket túlérzékenységben szenvedő haramialelkek, akik eddig azt sem tudták, hogy mi is a bolygón vagyunk – arról már nem is beszélve, hogy a magyar nemzet részének sem tekintettek minket. Mostanság viszont népszerűek lettünk köreikben, lehet ütni a székelyt, gondolják egyes szerkesztőségekben, ahol a józan paraszti ész nyaralni ment, úgyis messze van, nem ér el ide a keze. Ami késik, nem múlik – legyint Lőrinc bácsi, és ebben a legyintésben benne van az isteni igazságszolgáltatásban való legmélyebb hit.

    Kommandón, ebben a kis háromszéki faluban,

    amelyik amúgy Erdély legmagasabban fekvő lakott települése, a levegőt szabályosan harapni lehet, a medve pedig háziállatnak számít a tehén, s a kutya mellett, nos, itt, Kommandón tartották meg idén is, ahogy tavaly, s tavalyelőtt, s még azelőtt is a falunapokat, ahol mindenféle mulatságos programokkal szórakoztatják a nagyérdeműt, de főleg önmagukat a derék kommandóiak. A vicces műsor része volt a migránsok bejövetele Kommandóra, majd azok továbbküldése a nagymamához, Merkelhez a gőzmozdony által vontatott vagonokban.

    A fülledt belpesti szerkesztőség egy némelyike azonban a humorban tumort látott, és nyomban nekiállt műteni, az egekig rikácsolva, hogy miféle ez az aféle humor, ami itt zajlik, ami tulajdonképp ott van, nem is itt.

    Hogy is tudjuk megmagyarázni nekik, hogy mi, székelyek a humor terén nem ismerünk tréfát?

    – kérdem Lőrinc bátyám, aki szintén mély töprengésbe kezd. Aki a viccet nem érti, azon már a pálinka sem segít – állapodunk meg végre valami alapigazságban, mert menni kell, estébe hajlott az idő.

    A portáját elhagyva igyekszem visszafelé a poros úton a buszmegállóhoz. A naplemente narancsszínbe borította a szemközit domboldalon fekvő Pekry-kastélyt, így még mesébe illőbb, mint amúgy. A tehéncsorda békésen csordogál át a falun, minden olyan, mint volt, és ez most örömmel tölt el. Ami nem változik, az jó, ezért nem változik – fogalmazok meg magamban egy egyszerűsített székely filozófiai alapigazságot.

    A buszon hazafelé jut eszembe, hogy bizony, az 1990-es marosvásárhelyi véres, és halálos áldozatokkal járó etnikai összecsapás utáni első szilveszterkor már viccet gyártottunk az eseményből. „Akarja Ön színesben látni a világot? Látogassa meg a Hodák1 kolor filmstúdiót”

    A világfájdalmat oly mesterien megélő és megíró firkászok kérdését szinte hallom lelki füleimmel: „neked nem fáj az, amikor…”, és ilyenkor rendszerint valami nagyon nagy borzalom leírása következik, amire persze csak az egy elfogadható válasz létezik, hogy fáj, nagyon fáj stb.

    Maradok egyszeri és egyszerű székelyként annál, amit a viccbeli bácsika is felelt arra a kérdésre, hogy miszerint nem fáj neki, hogy a medve fél arcát letépte: „Csak, ha nevetek”.

    ¹ Hodák: román hegyi település a Maros völgyében, a Görgényi havasokban. Innen jöttek be a felfegyverzett falusi románok 1990 tavaszán Marosvásárhelyre verekedni. A Kodak filmek pedig csak akkoriban kezdtek elterjedni, a kommunista Romániában nem volt könnyen elérhető, így aztán nagy népszerűségnek örvendtek, a fényképészek céhein sorban jelentek meg a „Kodak color studio” feliratok, a minőségre utalva ezzel. Innen a szójáték eredete…

    Felcser V. Örs