II. Tovább fokozva:
ez az új generációs humán értelmiség képletes bukása az oldschoollal szemben. Az újhullám megpróbálta kiküszöbölni a szakma iránti alázatot, az önkritika mérhetetlen fontosságát, a pedagógiai szigort – no meg a gyakorlatot, vagyis a tanulmányi kirándulást a való életbe.
Egy harvardi úri ficsúr, aki életében nem járt a Harlemben vagy egy számára tök uncsi texasi kisvárosban, a jelek szerint azt hiszi, hogy ott is ugyanúgy gondolkoznak, mint a campusban a nebántsvirágzónában, vagy a Pride-on. A valósággal való párhuzamosságát bizonyították be neki azok, akiknek nem derogált kimenni terepre és nem dőltek be az újhullámos szemfényvesztésnek.
III. A demokrácia őrei ádáz ajvékolásba kezdtek.
Egy-két százalékon múlt, hogy a szavazókat nem a dicső öntudatos amerikai népnek nevezik, mely a haladás mellett voksolt, hanem „fehér tahóknak”. Ugyanis, mint azt már megtapasztalhattuk, újabban csak azoknak van joguk szavazni egy demokratikus népszavazáson, akik a demokrácia őreinek kedvezően szavaznak. Tulajdonképpen visszatérés ez a gyökerekhez, a görög demokráciában a polgárok szavaztak, nem az elit. A rabszolgák azért nem szavazhattak, mert nem volt polgárjoguk, különben mindenki más szavazhatott, akinek volt. (Az más kérdés, hogy kiket fizettek le.) Miért is lenne hát újkori megfelelőiknek, a kisembereknek?
IV. Az ajvékológépezet nem csak a gyors és frappáns sivalkodásokat gyártja (á la: „Ez nem egy rémálom. Ez a valóság.”),
hanem máris beindult a szöveggyár, néhány óra már elegendő volt, hogy a szalagról lekerüljenek a véghetetlen magyarázások, magyarázkodások és idióta elemzések előfutárai. Ezek a szófosások természetesen heves méltatlankodások és ugyanolyan
laborszagú okoskodások, mint az eddigiek, valamiről, amit bármelyik egyszerű szavazó sokkal rövidebben megfogalmazna: a hülyeségből elég volt. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez a szürreális álom, mikor hajlandók végre a tükörbe nézni és tudomásul venni a való világot. De hát könnyű annak a struccnak, amelyiknek nincs más féltenivalója, ha a fejét a homokba dugta.
V. Remekül szórakoztam ezen az egészen,
bár bevallom, közben engem is rázott a hideg, mert még egyszer, utoljára én is bedőltem a tapló közvélemény-kutatóknak, és már a tarkómon éreztem a szipirtyó lihegését. A hatalom ilyen ocsmány rögeszméjét kortárs politikusban még nem tapasztaltam, míg Trump mindvégig laza volt és görcsök nélküli. Trump, ez a rejtői figura csinálta a show-t.
A rovott múltú kujon, a feministák rémálma, aki ellentéte mindennek, ami polkorrekt, azért győzött, mert nem próbált többnek látszani, mint aki, ellentétben középszerű, rozoga és becstelen ellenfelével, aki zseniálisnak, makkegészségesnek és a világbecsület megmentőjének próbálta beállítani magát, miközben ordított róla, hogy habozás nélkül hajlandó lenne népirtásra is, ha arra lehetősége lenne és annak köszönhetően visszaköltözhetne a Fehér Házba, hogy ezúttal ő perverzkedjen az ovális teremben.
VI. Remélem, amikor a CIA az asztalára teszi ezt a cikket,
Trump bátyó mosolyogni fog szexista ízű mondataimon: ilyen szép first ladyje még sosem volt Amerikának, csupa pajzán gondolat támad a férfiemberben. Ezt most már bátran ki is jelentheti, mert a beteges polkorrektség korszakának szimbolikusan (és reméljük nem csak szimbolikusan) vége.
Orbán János Dénes
(Magyar Idők)
